Folytatásként aztán végül odafajult a dolog, hogy sem enni, sem inni nem akart a nagy fejfájás miatt, csak a jajgatás és a 200-as vérnyomás. Amivel még elbírtam volna egy darabig, ha segít nekem. Végül azt kérte, hívjak orvost. Felhívtam az ügyeletet és amint elmeséltem, az esetet, javasolták a mentőt. Villámgyorsan kijött és mire észbe kapott, már vizsgálták, röntgenezték, erőteljesen rendreutasították, hogy maradjon csendben és ne jajgasson. 1/2 1-től őriztük, most 1/26-kor hagytuk ott, mert még megfigyelésre bent tartották. Most következett igazán a "favég", hogy ne hagyjuk ott, vigyük haza, milyen jó az ő kis szobája és ágya, inkább csendben lesz. Szegényem még a kezeit is összetette, úgy rimánkodott. (Még a nevemet is tudta, most nem Évázott!)
Persze a kórházi regulát eszünk ágában sem volt megtörni és egyébként már régóta mondogattuk, amikor az állandó morgása és elégedetlensége kezdett kiütni bennünket, hogy nem ártana egy kis kórházi "kocsedó", ahol rendbe hoznák és megbecsülné azt az ellátást, gondozást, amit saját otthonában kap.
Könnyű volt itthonról azt mondogatni más bajára, hogy jó neki, mert kibírta. Dühös voltam rá az ilyen megjegyzési miatt, mert tényleg nem sok baja volt életében, azért még a Marikán kívül mást is részesíthetett volna több empátiában.
Szóval remélem, hamar hazajön, ez pedig egy pedagógiai húzás, mert ha legközelebb hozza a szokásos formáját, megemlegetem neki, hogy gondoljon arra, mennyivel jobb itthon, mint a kórházban.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése